A Kiskunság néprajzi tájegységhez tartozó Kecskemét néptáncairól, táncéletéről kevés hiteles forrás maradt fenn. A magyar néptáncok jellegzetessége, hogy az egyes táncok kötött mozdulatkincséből minden falu, minden település kialakította a rá jellemző táncváltozatot, így Kecskemét is.

A néptánc tudományos gyűjtése Kecskemétet is elérte az 1950-es évek végén, hatvanas évek legelején, mikor is Martin György néptánckutató végzett filmes és szöveges gyűjtést a Kecskeméthez tartozó úrréti tanyavilágban. Filmre vette a pásztorok táncát, valamint a tanyai cselédség táncait. A rögzített anyag mennyisége csekély, de mivel egyedi, így pótolhatatlan érték.

A Martin gyűjtés alapján hiteles, Kecskemétre jellemző kiskunsági táncváltozatként tekint a szaktudomány a kecskeméti táncokra.

A táncok tanulása falun megfigyelésen alapuló ösztönös utánzásból, majd tudatos tanulásból állott és ebben jelentős szerepet kaptak a falu társadalmában nagy megbecsültségnek örvendő táncos egyéniségek. A tánc tanulásának mindkét módját megtaláltuk 2005-ös gyűjtésünk során: az egyik a beletanulás, azaz a megfigyelés általi ösztönös elsajátítás, a másik pedig a szervezett tánciskolákban, és az u. n. táncmesterektől történő tanulás.

Kecskemét, mint mezőváros közelsége miatt a város környezetében igen hamar kezdtek el polgáriasodni és kiszorulni a régies tánctípusok és hagyományok. Az adatközlők a paraszttáncokból az alábbi táncokat mind ismerték és hallottak róla: a verbunkot, az eszközös táncok közül a botolót, valamint a csárdást, a frissest és a négyeselést. Ez utóbbi hármat a csárdás változatainak tartották.

A verbunk, mint férfitánc, a patkaporos bálban még előfordult, „de már nem volt az igazi”. Az adatközlők nagyszülei (a férfiak) szólóban még járták, de már csárdásnak nevezték („ide-oda csap, jobbra-balra térdel, felugrik”). Ez inkább a szólóban járt ugrós jelölését mutatja. Ezt véleményünk szerint jól szemlélteti az Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete Néptánc Osztályának Fotótárában az F.t. 465-ös számú felvétel 3-as számú folyamata, ahol a férfiak táncának tartalmi jegyeit nézve szólisztikus ugrós táncot látunk (Martin György is oláhosként jelölte a táncos mozgásokat), motivikailag viszont felfedezhetők a kun verbunkban előforduló kargesztusok, lábfigurák. Volt, aki ismerte a verbunk és a katonafogás intézménye közötti kapcsolatot, összefüggést. Szinte azonos adatokat olvashatunk Martin Györgynél: „Verbunk: Meglepő, hogy néhány legöregebb adatközlő (akik mind Kecskemétiek voltak) kivételével a verbunk szót senki nem ismerte. Így táncot soha nem neveztek ezen a vidéken. A legöregebbek is csak a verbuválás intézményéről hallottak, de az ilyenkor járt tánc szerintük csárdás volt”(AKT 715). A mai tánchagyomány már „csak” a Szappanos Lukács által rekonstruált körverbunkot ismeri, ami a teljesen szabályozott többrészes körverbunkok típusába tartozik.

MTA F.t.: 465 Kecskemét 1960, verbunk

A csárdást sokféle változatban ismerték és sokféleképpen nevezték. A tempó szerinti elnevezések a következők: gyors csárdás, frisses, friss, csárdás, sima csárdás, röndös csárdás, négyeselés. A csárdást jellegzetes mozdulatairól is elevezték: dobbantós csárdás, dobogós csárdás, libbentős csárdás. A dobbantós csárdás már csak az emlékekben élő páros tánc, melyről filmanyagunk nincsen. A saját gyűjtéseink során megkérdezett adatközlők már sajnos nem tudták bemutatni a táncot.

Az úrréti gyűjtésen csak csárdást és frisst ír a jegyzőkönyvben Martin György, de a filmen három tánctípus különül el élesen egymástól. Az egyik egy ugrós karakterű különböző összekapaszkodási móddal, és elengedve járt tánc, mely a motívumaiban a Sárköz ugrósaival mutat rokonságot, és az ugrós típusú táncokat idézi. A másik a zárt fogásban, kétlépéses csárdással járt típus, a harmadik ennek friss változata. Elképzelhető, hogy maga a gyűjtő sem tudta pontosan eldönteni mi is látható, vagy az adatközlők nem nevezték meg helyesen a látottakat. A megoldást szerintünk a zenében kellene keresni, de sajnos néma filmről van szó. A filmen egy citera és egy hegedű látható, amelyek dallamhangszerek, de olyan zeneeszköz, amely a kíséretet játszaná nincsen.

A felvételen élesen kivehető, hogy az ugrós karakterű táncból egyszer csak átváltanak csárdásba a táncos adatközlők, mintha a számukra ismert oláhos dallamból a szintén ismert csárdásba váltottak volna a zenészek. Ugyanis ha meghallgatunk egy ugrós és egy csárdás dallamot kíséret nélkül, táncházvezetői tapasztalatunk szerint egy laikus az ugrós zenére is elkezd csárdást táncolni, csak a képzett táncosok vagy zenészek ismerhetik fel az adott tánctípust.

F.t.: 454 Kecskemét, Úrrét tanya 1960 Csapó Júlia, Csapó Rózsi, friss csárdás

MTA F.t.: 351 Kecskemét, 1956, Fekete István csárdás egyedül

MTA F.t.: 454 Kecskemét, Úrrét tanya 1960 Gutás János, Szűcs Józsefné, friss csárdás

F.t.: 454 Kecskemét, Úrrét tanya 1960, négyeselés, friss csárdás

Kecskemét abszolút átmenetet képez a dunai és a tiszai táncdialektusok között, ezért kijelenhetjük a kutatásaink alapján, hogy egy „Duna-Tisza közi dialektust” hozott létre ez a vidék.

A botoló: az adatközlők a nagyszüleiktől még láttak bottal járt táncot. Az elmondottak szerint ez kanásztánc lehetett. Két botot a földön egymáson keresztbe tettek, fölötte és a botok között „ugráltak”, illetve egy bottal „hadonászva” táncoltak. „Könnyebb szolgálatuk miatt a kanászoknak volt a legtöbb ráérő idejük, így a legtáncosabbak is voltak. Ha duda vagy furulya nem szólt füttyszóra is eljárták a kettős kondástáncot.”

MTA F.t.: 465 Kecskemét 1960, botoló

A táncokhoz használt zenei kíséretmódok:

1.A tánc alá zenélés legegyszerűbb formája a saját énekhang, a dalolás volt. Ilyen emlék pl.: a disznótori mulatságból való.

2.Az alkalmi mulatságokban (patkaporos bál, fosztás bál, stb.) általában egy hangszert használtak önmagában, az lehetett citera (más néven tambura), klarinét, ritkábban hegedű, tangóharmonika, cimbalom és ezekhez társulhatott ritmushangszernek a köcsögbőgő. Ha lehetőség volt rá kisebb hangszer összeállításokat is használtak, például: citera – hegedű, cimbalom – hegedű.

3.Nagyobb táncmulatságokban kisebb-nagyobb parasztbandák zenéltek, hegedű – cimbalom – klarinét, hegedű – klarinét - dob, vagy hegedű – (esetleg tárogató) – brácsa – nagybőgő - cimbalom összeállításban.

4.Vegyes megoldások is születtek, szükség esetén a parasztbanda kiegészült cigányzenészekkel, hegedű – cimbalom – klarinét (paraszt zenész) – brácsa – nagybőgő (cigányzenész) hangszer összeállításban.

5.Módosabb helyekre városi cigánybandát hívtak, két hegedű – cimbalom – klarinét – nagybőgő összeállításban.

6.Nagyobb városi bálokban, ahol nagyobb hangerőre volt szükség fúvós zenekart alkalmaztak.

7.A dudát az adatközlők nem említik, feltételezhetően 1850 és 1930 között kiment a divatból.

A tánchoz húzott dallamokról Endrész Imre (mint parasztmuzsikus, akinek már az édesapja is zenész volt), adott információkat. A dallamokat az alábbiak szerint nevezte és csoportosította: hallgató, lassú csárdás, frisses. A dallamok összegyűjtésében, feldolgozásában Nagy Zoltán kecskeméti népzenész a témában folytatott kutatása, gyűjtése volt segítségünkre.

A sok feljátszott dallam közül az elemzések után az alábbi szövegkezdetű dallamok azok melyek leginkább e tájra jellemzőek lehettek:

1.Igyunk, van benne …

2.Két tyúkon tavalyi …

3.Azt hiszem, hogy jó helön járunk itt …

4.Babot vittem a malomba …

5.Öreg juhász eladta ja szamarát …

6.Szépen szól a harmincnyolcas banda …

7.Kecskeméti bírónak …

8.Monostori zöld erdőben születtem …

9.Három ürü nem nagy falka …

Az előző fejezetben leírtakat összevetve a zenei kutatásokkal, feltételezhető, hogy a csárdás zene kiszorította a táncéletből az ugrós zenét. Az új zenére továbbra is ugrós módon táncoltak. A későbbiekben és napjainkban az ugrós motívumok „elfelejtődtek” és megmaradt a csárdás lépés és a forgás.

A kecskeméti táncokat Martin György és a saját gyűjtéseink felhasználásával a Kecskemét Táncegyüttes Kecskeméti zöldvásáron c. műsorában dolgoztuk fel és tettük közkinccsé. A táncok megtanítását beépítettük a Kecskemét Táncegyüttes művészeti koncepciójába.