Bagi Béla 1920-ban született Kecskeméten, pénzügyi, közgazdasági területen dolgozott, és közel húsz évig a Petőfi Nyomda főkönyvelője volt. A hatvanas évektől kezdett festészettel foglalkozni. 1969-től szerepeltek művei, helyi, majd országos tárlatokon. Mestere nem volt, sajátos egyéni munkamódszert és stílust alakított ki magának, a pasztell és a velúrpapír alkalmazásával. Szépen stilizált város és utcarészletek, illetve az alkotó ember keze nyomát őrző tájak jellemzik képeit. Bagi művészete rendkívül egységes képet mutat, nem szabdalják látványos stílustörténeti korszakok, első megközelítésre legfeljebb tematikai csoportok, kisebb-nagyobb sorozatok tagolják. Az elmélyült szemlélődő azonban hamar felfedezheti az életmű belső fejlődéstörténeti ívét. Ami állandó, az a képeket behálózó, tagoló és összetartó fekete kontúrháló. A színek mindig a sötétség terrénumából lépnek elő, de a belőlük áradó, derengő fény soha nem vet árnyékot, mert a kép belsejéből érkezik és csendes sugárzással a néző felé árad.  Ez a fény a belső csend, a lélek fényessége. A korai képeket a hetvenes évek derekáig sötétebb árnyalatok, a majdnem síkba feszülő képi tér, a tömör, tőmondatos fogalmazás és a fojtott drámai erő jellemzi. Ez a drámaiság azonban nem felkavaró, nem megrázó, hanem a világgal békében élő ember, balladai interpretációja a lélek belső tájairól. Harcban áll a múló idővel és újra felépíti a régen lebontott dohányboltot az Erkel utcában, a női fodrászatot az Ilona utcában, újra álmodja a Kerekes utca középkori hangulatú keresztes házát, vagy a lebontott házak nyomát arcukon őrző tűzfalakat. Ezek az álomszerű belső látomások azonban mindig a látható világ formáit hívják segítségül. A hetvenes évek derekától kezdve érzékelhető a képi tér megnyitása, a sajátosan átértelmezett perspektíva jelenléte, és az egyre inkább kitáguló a képmező. A kép kereteit feszegető közelképek mellett megjelenik a környező táj, a hegyek hullázó vonulatai, az ember által épített környezet és a teremtett világ szép harmóniája. A magyar váraknál, vagy a Székelyföldi képeknél a festő egyre nagyobb látványt ölel át, a rajz részletgazdagabb, a képek kicsit ellágyulnak színvilág derűsebb a megfogalmazás pedig mesélő kedvű lesz. Bagi egyre merészebben veszi birtokba a látványvilágot, miközben képei megőrzik sejtelmes, titokzatos hangulataikat.  Úgy tudott emberközpontú művészetet teremteni, hogy magát az embert szinte soha nem ábrázolta. A képek mögé húzódva, szerényen úgy tudta megjeleníteni tájat, hogy a természet szépségeiben Isten arcának szépségét csodálhattuk, az emberi kéz által alkotott formákban, a régi Kecskeméti utcákban, az egymáshoz bújó apró házakban pedig az alkotó ember arcára ismerhettünk.

Műveit megyei és országos tárlatokon több rangos díjjal jutalmazták, a Bács-Kiskun megyei Téli Tárlatokon, és a Tavaszi Tárlaton 2000-ben pedig elnyerte az Esztergomban az Országos Pasztell Biennále fődíját.