Kálmán Lajos népzenekutató munkássága

Kálmán Lajos hívő pedagógusként nevelt a zene szeretetére

 

„Kálmán Lajos tanár úr legendává vált már életében… mindig a nép- és nemzet-nevelők belső elhivatottságával élt, sőt inkább lobogott: fáklyaként… Karnagy, zeneszerző és orgonista létét ugyanúgy élte, mint ahogy a folklór, az egyházi zene és a pedagógia ügyeit szolgálta: hittel, tudással és mindenekfelett lánglelkű profétikus személyiségével. Senki nem vonhatta ki magát a hatása alól” – írta róla Smuta Attila, egykori kollégája,

 1921. szeptember 5-én itt született Szabadszálláson, a Honvéd utca 11. számú házban. Főjegyző édesapja, tanító édesanyja sorsközösséget vállalt a „kétkeziek világával”. A szülői házban a kultúra tiszteletét, az iskolában a kötelességteljesítés gyönyörűségét, a faluban a hagyományokat, szokásokat tanulhatta meg. A padlási lomok között kutakodva került kezébe szabadszállási nagyapjának, Kálmán Farkasnak (aki segédlelkész volt) kéziratos dalgyűjteményéből  15-20 lap. Már akkor fölfigyelt gyönyörű dalainkra, melyeknek később gyűjtője lett.

Középiskolai tanulmányit a debreceni kollégiumban kezdte meg, de családja fővárosba költözése után Budapesten a Lónyay utcai református gimnáziumban érettségizett. A Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán történelem, földrajz, néprajz szakon tanult, majd a Zeneakadémián orgona és ének szakon is diplomát szerzett. 1965-ben doktorált Kecskemét néprajzáról, népzenéjéről készített disszertációjával. Munkahelye 1947-től kezdve a Kecskeméti Református Tanítónőképző Intézet volt, ahol, mint ének és zenetanár működött. A Tanítóképzőben dolgozott Fábián Flóra tanárnő is, aki szintén szabadszállási származású volt, és akit feleségül vett 1948. április 23-án. Két gyermekük született: Flóra és Zsuzsa.

Jól ismert népdalgyűjtők, mint Ballo Péter és Vargyas Lajos hatására vállalta, hogy a Kiskunság népdalgyűjtője lesz.  El is nevezték kerékpáros népdalgyűjtőnek.

Kálmán Lajos mindig nagy érdeklődéssel fordult a Kiskunságban élő emberek világa, nyelve, kultúrája és az élő hagyományok felé. Mint népzenekutató a megyeszékhely környékén kezdett gyűjteni. A Bugaci pásztorok dalait is ő gyűjtötte. Több mint 1500 népdalt gyűjtött be, próbált rendszerezni. A csoportba rendezett dalokból 250-et nyomdakész állapotba hozott az 1950-es évek végén, de az utolsó pillanatban a szerkesztőség elállt a kiadástól. Aktívan dolgozott a Református Egyháznál, itt ismerte meg Kecskeméti Máriát, második feleségét, akivel negyven évig élt boldog házasságban. Kálmán Lajos nevéhez kötődik az 1967-ben első alkalommal megrendezett Kecskeméti Népzenei Találkozók sorozatának elindítása: neves írók, költők, zeneszerzők részvételével. A mai napig élnek ezek a találkozók. Főállása mellett folyamatosan publikált, gyűjtött és folytatta aktív tevékenységét a Református Egyháznál. Esténként hallani lehetett a templomból kiszűrődő orgonamuzsikát, ugyanis napi teendői elvégzése után jutott csak ideje, hódolni szenvedélyének. A kilencvenes években behatóan foglalkozott egyházzenével. Zsoltárok keltek életre keze alatt. Munkásságának elismeréseként 1993-ban Kecskemét város díszpolgárává avatták. Halála előtt néhány hónappal jelent meg a ” Kecskemét környéki népdalkincs kistükre” című népdalgyűjteménye, mely tükrözi népzenekutatói munkásságát.

A könyvbemutatón 1999 augusztusában, 78 évesen, még megénekeltette az őt ünneplőket. Rövid idővel később, november 7-én eltávozott közülünk. Sírjára barátja, Buda Ferenc költő faragta a kopjafát.

 

 

Tanárként mindig buzdított, nem ismerte a lehetetlent, sem a buktatást. A nap minden percében a jobbító szándék vezérelte, nemcsak az osztályteremben oktatott, de nevelt minden pillanatban. Ő nemzetének a gyökereit kutatta egész életében, az éltető dalt kereste és mentette tovább, ami a magyar nép fennmaradását jelentette számára.

 

Kálmán Lajos meg nem alkuvó elkötelezettséggel tette mindig, amit és ahol lehetett, miközben mélységesen hitt a szellem szabad szárnyalásában. „Az ember alkotásra, formálásra született” – vallotta életében. A népdal, népzene szeretete összeforrt saját sorsával: Félte, óvta népdalainkat a pusztulástól. „Ha ugyanabból a forrásból egyszerre édes és sós víz jön, el kell gondolkozni: kinek a kezén van hát, ilyen ellentmondásosságokat szülve, nem is annyira egy népzenei találkozónak, hanem magának a népdalnak a sorsa, és: hol van jó helyen?” – tette fel a kérdést még életében. Nevéhez kötődik az 1967-ben első alkalommal megrendezett Kecskeméti Népzenei Találkozók sorozatának elindítása: neves írók, költők, zeneszerzők részvételével. 
Az egyházi zene nagy ismerőjeként, gyakorló hívő pedagógusként vallotta: „A Zsoltárok könyve szentírási üzenete, tartalmisága: jó foglalatot kapott a genfi zsoltárokban előtűnő költészeti és dallamosítási csúcsteljesítményekben. Így válhatott szívben-fejben hordozott Szentírássá, hogy létünk leglényegesebb, legszélsőbb, vagy éppen végszituációban, az ’alámerültekből felmerülhető’ szentségek szálljanak elő. Halálközelben éppen úgy, mint az életöröm csúcsain, reggel éppúgy, mint délben, éjszaka úgy, mint nappal, karizmás töltés továbbítására készen, alkalmasan.” Hitte: „A zsoltár nekünk zászló. Zászló volt és marad. Csak lobogjon. Még ha egyedül is, birkózva a csönddel és viharral, egyre fönségesebben. Lelkem, te is légy zászló!” 
Kálmán Lajost a családi hagyomány is a népzene irányába fordította: nagyapja, Kálmán Farkas szabadszállási református lelkészként írta össze dalgyűjteményének darabjait, s ezekkel az unokáknak már gyermekkorában volt találkozása. Sok élményt szerzett diákkorában a budapesti Lónyai utcai Református Gimnázium kórusának tagjaként. – Óvónők, tanítók százai vihették magukkal a zene, a népművészet, a pedagógiai hivatás, a magyarság ügye iránt elkötelezett tanár szellemiségét, tanításait – mondta róla búcsúztatásakor 1999-ben Ittzés Mihály, a Kodály Zenepedagógiai Intézet nyugalmazott főigazgató-helyettese. 
Életfelfogása, egész élete lobogás volt, sugárzó hivatástudattal, elkötelezettséggel, ez hajtotta, űzte újabb és újabb célok elérésére. A „csak tiszta forrásból” igényét tanítványai ma is szívükben hordozzák. 

Indoklás: 
Tanárként mindig buzdított, nem ismerte a lehetetlent, sem a buktatást. A nap minden percében a jobbító szándék vezérelte, nemcsak az osztályteremben oktatott, de nevelt minden pillanatban. Ő nemzetének a gyökereit kutatta egész életében, az éltető dalt kereste és mentette tovább, ami a magyar nép fennmaradását jelentette számára.
Információk forrása: 
http://www.magyarkurir.hu/hirek/kalman-lajos-hivo-pedagoguskent-nevelt-zene-szeretetere www.kalmanlajos.hu/sites/default/files/.../kalman_lajos_eletrajza.doc
Lukács Ágnes
6000 Kecskemét